Szent István napi gondolatok

2019.03.17

Mint már ismertek, nem arról vagyok híres, hogy benyelem azt, amit megrágatlanul letol a világ a többség torkán.

Amíg csak a kedvenc operámból, Szent István napi rockoperából mutatták be Koppányt, addig én is, mint valami jó, és rossz közötti személyiségből választottam. Aztán ha végig gondolom... a magyar a magyart. Már akkor is falta. Hiszen mindketten jogos trónörökösök voltak. És csak annyival lett volna több István, hogy Ő államot alapított? Vagyis, hogy keresztény államot alapított? Koppány pedig pogány létére arra törekedd volna, hogy engedje szétesni a magyar népet? Nem hinném, de ezek a kérdések úgyis örökké költőiek maradnak. Viszont sokan nincsenek annak tudatában, hogy Koppány is árpád-házi volt. Nem állítom, hogy István nem volt jobb vezető, de azt sem, hogy rosszabb. Ez a meccs megint másról szólt. Rómáról. Na meg a szentjeikről. Hol voltak addig magyar szentjeink? Attila, Buda vagy Bendegúz?

Kellett a jó szövetség Rómának, mert látta, hogy erős, gondolkodó népről van szó, aki önállóan veszélyes lehet a Kárpát- medencében. A magyarnak hite volt, és saját vallása. De mindig volt vezető, akinek kellett az unió. Hol a szovjet, hol az európai. Mert mindig elhitte, hogy az unió megvéd. Persze meg is véd, csak tartsd be a szabályainkat, majd felejtsd el múltadat, és légy olyan globális, mint ahogy mi akarjuk. Más lehetetett ez ezer évvel ezelőtt? Ünnepelhet a magyar nép bárhogyan is, a keresztény államalapításkor csak egy unióba való belépést ünnepelünk, ami a magyarságot lehet, hogy megvédte, az ősiségét viszont föladatta. Aztán azóta sem tudja a magyar, hogy mi a baja. Most meg a téli estéken unalmukat elűző öregeink népdalaikban, táncaikban próbálja fenntartani ősiségét, mintha ez nem lenne, szlováknak, töröknek, vagy épp a katalánnak. Aztán nem csoda, hogy aki nem ért a néphagyományokhoz, az már nem érzi magát magyarnak (legalábbis határon túl). Nem a kalocsai hímzéstől más a magyar. Persze attól is. De attól leginkább a kalocsaiak mások. A nemzet szíve már inkább rómaiul dobog, sem mint magyarul. Pedig magyarnak (és nem magyarkodónak) lenni csak egyetlen helyen lehet. Legbelül, az ember szívében.