A vallásról

2017.04.09

Mostanában egyre többen teszik fel nekem a kérdést, és talán jogosan, hogy hogyan is vélekedek a vallásról? 

Azt kell mondjam, különös helyzetben vagyok az emberek többségéhez képest. Egyrészt, mert soha nem voltak a fizikai világban elérhető ambícióim, mert mindig is jobban érdekelt a vallás, az Isten, mint a karrier. Másrészt pedig, mert lehetőséget kaptam az élettől, a jelenleg merőben egymásnak feszülő két oldalt megismerni. Azaz a konzervatív vallási nézeteket, és hazánkban leginkább, de Európa szerte teret hódító modern spirituális irányzatok gondolkodásmódját. Vagyis, ha valamilyen szellemi területen nem kapom(kaptam) meg meghatározott időn belül mindazt, amit feltételezéseimhez mérten kitűztem célul, már nem időzök ott tovább nagy csodákat remélve.

Természetesen az én életemben sem volt mindig így. Az egyik ilyen kapcsolat, amiben sokáig megragadtam, az a vallás volt. Nem tagadom, jó keresztény módjára az érzelmi tényezők (kifejtem) mellett sokáig azért jártam templomba, hogy olyan különleges legyek, mint a Mester. Imponáló volt számomra ez az ember, mert melyik templomba járó hívő nem azért megy követni Jézust, hogy a lehető legtöbb erényét elnyerje. Ebben a pillanatban tökéletesen tudom, mit gondol egy jó keresztény erről a kijelentésemről. Hogy Jézus csak követni lehet, de nem lehet olyanná válni mint Ő. Ő Isten fia volt, ami igaz is. Mi pedig "csak" Isten gyermekei vagyunk. Nagy a különbség. Viszont ha egy gyermek követi atyját, akkor nem lehet olyan, mint ő? Ha nem lehet olyan, mint ő, akkor viszont minek követni? Talán ezekkel a kérdésekkel búcsúztam a bigott eszméimtől, amíg úgy gondoltam, ha betartom az írást, én is olyan lehetek, mint Jézus.

Természetesen ez az időszak nem volt rövid, és ezen sorok sem fellángolásból születtek. Mondjuk úgy születésem és a huszonötödik életévem között volt meghatározó. A legtöbb ember ebben a korszakában hozza meg életreszóló döntéseit, és kötelezi el magát emberek és/ vagy irányzatok mellett. Nekem is ennyi idő kellett a belátásra, hogy az Írás szerint élni nem lehet. És ebbe nem csak én feszülök bele eredmények nélkül, hanem a legtöbb vallási személyiség is. És véletlen lenne? Nem hinném. Természetesen nem Jézussal van a bajom, és nem is hinném, hogy bajom van bárkivel is, de be kellett látnom, ebben az egészben valami baj van. Sajnos ki kellett mondanom magamnak, az Újszövetség tele van ferdítésekkel. És valaki ezt kénye kedve szerint tette. Amikor elkezdesz kirakni egy puzzlet, nem kell ahhoz látnod az összes elemet, hogy tudd, mit tükröz a kép. Na meg a kép kialakulásával azt is észreveszed, ha egy- egy elem nem oda illik. És ha azt kérdezed, miért merek ilyet mondani? Mert legtöbben úgy kritizálják a dolgokat, hogy meg sem merik nézni mi van odaát. És talán ez sem a véletlenek műve, hanem a kifurdált megfélelmlítésé. Nem egyszer hallottam kritizálni dolgokról úgy valakit, hogy azt sem tudja miről van szó benne. Pl. a mai ünnep is egy asztronómiai, vagy asztrológiai ünnep, hiszen a tavaszi napéjegyenlőség utáni első Holdtöltéhez viszonyítva számítjuk a szent negyven napot, ami mellesleg ritkán negyven nap. Most éppen 47 ha jól számolom. A másik pedig, ahogy Jézus szültése, úgy halála is csak szimbolikus dolog. Hiszen ahogy mindenkinek csak egy születésnapja van, úgy mindenkinek a halálat is csak egy naphoz tudjuk kötni.  És ha Jézus születésétől számítanánk az időt, akkor vagy decemberben lenne az új esztendő, vagy január 1-én ünnepelnénk a születésnapját. És ha biztosra tudnánk halának napját, akkor nem egy zsidó ünnephez kötnénk, ami cirka kéterez éve még oké, hogy így működött, de keresztényként nem hinném, hogy nem egy konkrét napon kéne megemlékeznünk életünk és Európa legmeghatározóbb EMBERének haláláról, vagy épp "megünnepelnünk" feltámadását. Végülis, könnyen ki tunánk számítani a pontos napot is, hiszen a kovásztalan ünnep napját mindig ehhez igazították, és ha Jézus 33 éves volt, akkor csak annyit kell tudnunk március 21. után, mikor volt Telihold. De számomra ezek már nem fontosak, csak elgondolkodtatóak. Így mosódott össze a kultúra, a vallás és az emberi gondolkodás is, ami nagyban meghatározza életünket még akkor is, ha épp nem tulajdonítunk neki semmilyen jelentőséget. Viszont egy dologban teljes mértékeben biztos vagyok, az embert mindig az érzésein keresztül vezetik meg.  


Szóval a templomba való rohanástól, még senki nem lesz csodatévő és szent sem. Sőt, azon gyógyítókat, akit jómagam ismerek, a vallásoktól független emberek. Arról nem is beszélve, hogy épp a vallási személyiségek vannak meggyőződve arról, hogy ezen emberek képességei nem Istentől valóak. Mellesleg én meg arról nem vagyok meggyőződve, hogy a gyógyszergyárak élén álló tulajdonosoké igen.

De a történetnek nincs vége. A különös helyzet azt volt számomra, hogy ami érdekelt, azzal nem foglalkoznak túl mélyen a vallásban, legalábbis egyszerű földi halandó részére nem elérhető. A kiváncsiságtól hajtva utána néztem, hol oktatnak ilyesmit. Eleinte természetesen félelemmel töltött el mindaz, ami idegen volt a környezetemben. Ami idegen, az a legtöbb ember számára félelemmel teljes. Mindaz ami érdekel, idegen, és túlmegy komfortzónánkon, az félelemmel teljes. Ez a zóna pedig nem kevésbé függ személyiségtípusunktól, neveltetésünktől, szüleink félelmeitől. Ami az egyik ember számára félelemmel teli, az a másiknak a világ legnormálisabb dolga. Miért? Mert a hétköznapi rutint irányító egó (saját magunkról alkotott szoftverünk) számára bizonytalanságot okoz. Furfangos kis egó. Ha félelmek között is, bemerészkedtem olyan tanfolyamokra, ami katolikus gyereknek nem volt megszokott. Oda, ahol szintén Jézusi csodaképességeket bocsátottak piacra. Már elnézést a kifejezésért, de ma már nem igazán találok jobb megfogalmazást.

Szóval feltérképeztem, mi az, amit a keresztény egyház hirdet, létezik, de mégsem gyakorol. Ilyen volt az auralátás, vagy épp a gyógyítás. Nem nagyon tudok gyógyító vallási vezetőkről (ha igen, inkább csak Keleten, Ázsiában, de ők is a kultúrájukból aódóan), viszont tudok képességeiket megtagadó vallási személyekről. Holott Jézus legtöbb tevékenysége éppen a gyógyításról szól.

Ismerek kevésbé vallásos személyt, aki maga sem tudja miért, de látja az aurát, és olyat is, aki elmondása szerint látja, de nem győzött meg arról, hogy ő ezt annyira jól míveli. Egyszóval kerestem, kutattam és a mai napig sem adtam fel mindazt, mennyi köze is van a vallásnak Istenhez. Mert egyre inkább nem érzem azt, hogy e kettőnek köze lenne egymáshoz. Vagy rosszul fogalmazták meg mindazon közvetítendő értéket, amit ők képviselnek.

És ez természetesen adhat némi félreértésre okot. Hiszen tagadhatatlan, hogy a legnagyobb, ingyenes hétköznapi közösségépítő és pszichológiai szervezet nem más, mint az egyház. Talán érdeklődési körök alapján még osztályozhatnánk is őket. Mária kultusszal, vagy nélkül, freskókkal vagy nélkül, gyónással vagy nélkül, konzervatívan vagy liberálisan. Mindenki válogathat kénye kedve szerint.

Persze jól ismerem a falusi gondolkodást, na meg a félelemzónát is. Ritka az, ha a szűk közösségben élő falusi ember vallást választ, vagy változtat. Itt azt kell tovább vinni, amit "örököl" az ember. Talán sokaknak eszébe sem jut, hogy más vallású is lehetne. De ezt nevezik elkötelezettségnek, amivel nincs gond. Na meg Isten ments kimondani, hogy nekem nem tetszik ami van, mert mit gondolnak a többiek. Inkább csendben lemorzsolódok erről a szép kis kötelességről. Miért is? Mert eljön az az idő, amikor az ember már nem tudja miért is gyakorolhatná a vallását. Újat nem sokat kap, aztán inkább másra fordítja ezt az időt. A vallási vezetők meg csak csodálkoznak, hogy üresek a padok a templomban. Természetesen nem azért üresek, mert nem lenne igény a lelki vezetésre. Sőt, talán soha nem volt igény még ennyire a lelki vezetésre, mint most. De hát ez már az a végzet, amikor sem a Mohamedet nem érdekli a hegy, sem a hegyet a Mohamed. Így meg nehéz. Mindenki fújja a magáét, az igazság meg valahol a kettő között van.

De nézzük a nagyobb közösséget, a városit. Köztük már akad vándorló. Hiszen ott a családon kívül nem nagyon érdekel senkit, hogy épp hova tartozol. Legtöbb esetben még a családot sem. Sőt, néha a család nézi hülyének azt a tagot, aki elkötelezi magát valamilyen közösség mellett.

Hallottam múltkor egy megtérőt a Keleti - pályaudvar előtt. Bevallom, élveztem, ahogy mosolyt csalt az emberek arcára. Elszánt volt a hirdetés mellett. Pechjére talán én voltam az egyetlen, aki végighallgatta a félórás beszédjét. És nem is kényszerből. Egyszerűen élveztem, ahogy megmosolyogtatta a járókelőket. Nagyon nem mindegy, hogy te csinálsz hülyét magadból Jézus tanításai miatt, vagy belőled csinálnak hülyét. Ahogy az sem, hogy Jézus a betegek orvosa, nem azon emberek toborzója, akik hajlandóak beteget csinálnak magukból azért, hogy követhessék őt. 

Én inkább azt mondanám, hogy akinek füle van, hallja meg, de kit érdekel ma már az igazság. Hiszen az emberi elfogultság, naiv, logikátlan és merev vallási meggyőződés sokkal fontosabb. Legalább van okunk a háborúkra, meg mutogatni a másikra. Arról nem is beszélve, hogy egyes körök érzik magukénak a legtökéletesebb vallást, és amint kiderül valakiről, hogy nem közéjük tartozik, vagy másként kezdenek el hozzá viszonyulni, vagy megpróbálják jó útra "terelni". Lehet velem vitatkozni, de nem érdemes. Én magam is ilyen voltam. És álltam már mindekét oldalon.

Szóval, hogy mi a véleményem a vallásról? Hogy az emberi érzések rabjainak tökéletes börtöne. A lelki vezetők az érzelmi smasszerek, és épp oda vezetik a nyájat, ahová akarják.  Nem látom a célukat és azt sem, hogy egy bizonyos érzelmi és önismereti szint után bármilyen jelentősége is lenne az ember szerepében. Kivéve, ha nem a közösségépítésről van szó, mert elismerem, ebben a legjobbak. Viszont, hogy a magasabb szférákról kevesen és keveset tudnak, azt nem fogom bizonygatni. Talán éppen ezért sem kizárt, hogy a középkorban azért égett annyi boszorkány és mágus, akik mást láttak, mint amit a többi ember, és azt amit a vallásk hirdettek. 


Természetesen vannak alaptézisek. Isten felfoghatatlan és elképzelhetetlen. De csak fizikai képben. A szívnek már nem annyira. És ahogy a tudatunk tágul egyre többet és többet vagyunk képesek vagyunk birtokolni mindazon képességekből, ami most még emberi kevés emberi észnek fogható fel. De aki ezt érti, az már nem csinál Isten a működő törvényszerűségekből. Vagy ha ezen törvényszerűségek lennének Isten mivoltja, akkor pedig miért kell túlmisztifikálni ez az egészet. Hogy csak egyszerű példával éljek a gondolat teremtő ereje. Pici önismerettel, az ember világosan láthatja, hogy a gondolat ereje hitünk párosítva alakítja az életünk számottevő részét.

Senkit ne tévesszek meg. Nem csak a vallásból indulok ki. A számos modern vallási és un. ezoterikus irányzat legtöbbje sincs tisztában azzal, mit is kínál a piacon, és mivel kereskedik. És honnan tudom? Mert időmet és pénzemet feláldozva mertem megnézni mindazt, mi az, amit a vallási vezetők elítélnek. Párszáz évvel ezelőtt valószínű én is máglyán égtem volna. Bár azt sem tartom kizártnak, hogy égtem is. De hát ez van. Az emberi lélek halhatatlan. Ha elhisszük, ha nem, úgyis visszajövünk, és beteljesítjük Isten és a lélek felvállalásait. A félbe hagyott munkát, nem végzi el helyettünk senki. Mert így igazságos az isteni itélőszék. Ha adsz egy pofont, kapsz is. Ha ebben az életben elfutsz előle, a következőben majd úgy kapod, nem tudod miért volt. Testünk, akár a ruhánk, időnként a elkopik munka közben. Nekem nehezemre esik a reinkarnáció fogalmat használni, hiszen erről a kifejezésről manapság már szinte mindenkinek van valami véleménye. És néha mosolyogva hallgatom végig mindazon elképzeléseket, amit emberek ezen fogalomról alkottak.

Az a baj a világunkkal, hogy túl van bonyolítva. Valakinek nem érdeke, hogy megértsük. Vagy valakiknek. Hiszen pl. egy lélekvándorlást is el lehetne egyszerűen magyarázni, ha mindent úgy fognánk fel, hogy a fizikai világunknak mindössze két meghatározó mozgatója van. Az energia és az információ. Az energia a szívünkből áradó hit, az információ pedig az Isteni tudatosságból áradó tudás. És kérem szépen, ne keverjük össze az iskolában szerzett lexikális tudással. Einstein ezért is mondta, hogy agyunk mindössze pár százalékát használjuk. Persze nem az agyunk, hanem a tudatos képességeinket, hiszen az agyunkat nem használjuk. Max arra, hogy mint központi irányítórendszer végezze a fizikai világunkban szükséges teendőit.

Az ember fizikai lény, de mégsem az. Hiszen az Isteni szikra három szinten is megnyilvánul benne. De annyira túl van misztifikálva, hogy legyen ember a talpán, aki megérti.

Ha úgy képzelnéd el magadat, hogy van egy isteni részed, és egy emberi részed is, könnyebb volna. Mert az emberi részed a tanult dolgaid, az isteni részed, pedig a tapasztalás által megszerzett tudás, meggyőződés, bölcsesség. Vagy nevezzük akárminek is.

Aki csak fizikai szinten él, az a tanult dolgaiban él, azaz az utánzás, minta által megszerzett tulajdonságaiban, aki pedig a tapasztalatai által meggyőződik valamiről, az közelít Istenhez, és nem ragaszkodik többé a fizikai javakhoz sem. Viszont nem azt jelenti, hogy nem használja, vagy nem élvezi annak előnyét.

A tanult dolog lehet fizikai, érzelmi, és gondolati (memorizált), a szerzett, pedig az Isteni mivoltunk, ami megkülönböztet a többi teremtménytől. Hiszen az állatok is taníthatóak, de isteni szintre nem juthatnak el. Nekik is van érzésviláguk, és bizonyos mértékű tudati világuk is, de az isteni tudatosságra egyedül az ember képes.

Az állattartók érzelmi irányító rendszerünkön keresztül kapcsolódnak össze kedvenceikkel, akik segítik kompenzálni azokat a terheket, amit nem tudunk megosztani másokkal. Hiszen mi emberek nem ismerjük saját érzelmi énképünket, ami minden túlzás nélkül a földi életünk értelméről szól. Azaz arról, hogy megismerjük magunkat érzelmileg, és ezt tökéletesen megtanuljuk irányítani. Úgyis fogalmazhatnám, hogy érzelmi rendszerünk saját memóriával és önálló élettel rendelkezik bennünk, amit nevelgetni és tanítgatni kell, ha azt szeretnénk, hogy úgy viselkedjen, ahogy előnyünkre, és reflexszerűen ne hátrányunkra szolgáljon.

Elnézést a kitérő miatt, de talán így érthetőbb lehet, hogy a magasabb világok, a spiritualitás, és a vallások között olyan nagy az eltérés, hogy ennek megértéséhez, egy élet biztos nem elég.

Ha nem minden központjában az érzelmi életünk tanulása, és tudatos irányítása lenne, akkor mi? Hiszen csak ez által kapcsolódhatunk isteni mivoltunkhoz. Ha megtanulod irányítani érzelmi rendszeredet, nem marad elérhetetlen dolog számodra ebben a világban. És mi által tanulod meg? Önismeret által. A sok szenvedés arra késztet, ne bántsd magad többé. Ebből kifolyólag Isten akarata az Önismeretedben rejtőzik, mert amíg nem ismered saját akaratodat, nem ismered saját magadat. Amíg nem ismered saját magadat, nem úgy cselekszel, ahogy számodra kielégítő. Amíg nem úgy cselekszel saját magaddal szemben, ahogy számodra kielégítő, nehéz magadat elfogadni olyannak, amilyen vagy. Amíg nem fogadod el saját magadat olyannak amilyen vagy, nem szereted saját magadat, és nem tudsz magaddal érzelmi egyensúlyban élni. Pedig érzelmi egyensúly nélkül csak a betegségeidet és lelki nyomoraidat halmozod, amivel azt mutatod be, hogy egyre inkább távolodsz saját magadtól, azaz Isten akaratától.

De, hogy beigazoljam mondandómat a vallásról alkotott nézetemet, és ha nem minden egyes alkalommal, azzal a céllal járulsz Isten színe elé, hogy olyan legyél, mint egyszülött fia, akkor csak érzelmi tényezőkről van szó. Tényezők, amelyek a megszokás, megfelelés (félelem attól, hogy mások mit gondolnak rólam), szomorúság, figyelemhiány (sokan keverik a szeretethiánnyal), egyedüllét érzése, önbizalomhiány, az önfegyelem hiánya (összeveszek anyóssal apóssal), jaj Istenem adj egy kis pénzt, egy jó kapcsolatot és még sorolhatnám tovább. Az egyház megalapítói szándékosan vagy sem, nem a lélek vezetésével, hanem az érzelmi világunk irányításával alapozták meg szervezetüket, hiszen ma már tudjuk, hogy azért mert templomba járunk, vagy elmegyünk akármilyen ezomezo tanfolyamra nem fogunk aurát vagy épp angyalokat látni. Nem fogjuk megérteni a magasabb szellemi hierarchiákat, jobb emberek sem leszünk, de sajnos még szeretni sem fogunk megtanulni. Sőt, épp az ellenkezőjét tanuljuk meg. Hiszen annyi őszintétlen embert egy szervezetben sem termelnek ki, mint a vallásban (természetesen a vallási vezetők szándéka jó, mert ők a Szentírást követik, de csakis éppen ezen najív hitből, a megtévesztést erősítik). Hiszen a szeretetnek, mindössze egy feltétele van, a feltétel nélküliség. A feltétel nélküliség pedig őszinteséget kíván. Az őszinteség pedig azt, hogyha valakivel bajom van, akkor vagy megmondom neki, vagy megmondom neki. Az egyetlen járható út ez, amivel egyre közelebb és közelebb kerülhetünk Isten akarata felé, azaz önmagunk felé. Mert ahogy közelítünk magunk felé, elfogadjuk saját magunkat, és ha elfogadjuk saját magunkat olyannak amilyenek vagyunk, többé nem zavar a másik ember hibája. Ekkor már el tudjuk választani saját magunkat a másik embertől. Önmagunk elfogadása és szeretete nem egy egyszerű dolog, de nem is lehetetlen. Önmagunk elfogadása egyelő a szabad akarattal is, mert szabad akaratunk csak akkor lehet, ha nincs bennünk megfelelési kényszer sem a szülők, sem a külvilág felé. És ha valaki szeret, akkor azzal segít bennünket, hogy nem támaszt feltételeket.

Viszont ami biztos, ahogy közelítünk magunk felé, úgy nő a feladatunk, és a felelősségünk is a világ felé. A tudás hatalom, de nem a lexikális tudás. Hanem az isteni tudatosság. Félelemben élni még nem bűn, de szándékosan félelemben tartani másokat, és ezzel visszaélni az már igen. Mindenki eldöntheti, hite meggyőződésből származik e, vagy csak a komfortzónán belüli félelméből, amire próbál másokat is sarkalni. Nem egyszerű, de nem is bonyolult. Csak nem értem, hogy amíg felszíni, fogyasztási cikkek gyártásához szükséges szakembereket képez a világ, az oktatás és a vallás is, miért várjuk azt, hogy a világ megváltozzon.

Ha ma csak egy, a legnagyobb érzelmi fegyelmeddel, bántás nélkül egy őszinte dolgot, ami zavar benne elmondanál embertársadnak, már többet tennél azért, hogy a világ megváltozzon, mint az elmúlt száz év legnagyobb reformerei. Nem duplázódna, hanem hatványozódna a gyógyulók száma, és a kezdeti nehézségek után többen élnének a hála állapotában, mint eddig bármelyik korszakban ezen a Földön. Őszintének lenni nem elvi kérdés, hanem kötelesség, mert amivel nehéz szembesülni, ahhoz érzelmileg erősen kötődünk. És amihez kötődünk érzelmileg, annak a rabjai vagyunk. A rabság pedig saját szabadságod hiányát jelenti, és nem te uralod őt, hanem ő ural téged.